Pro Museo Nationali Hungarico 2025
Categories: Aktualitások,Bible,Hírek
2025. november 24-én, a Magyar Nemzeti Múzeum születésnapi ünnepségén Pro Museo Nationali Hungarico emlékplakettet vehetett át
Kárpát Ildikó
a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának nyugalmazott gazdasági vezetője.
Kárpát Ildikó 1991-óta a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának munkatársa. Az idei év júliusáig, pontosan 33 éven át a múzeum gazdasági vezetője volt. Már fél éve, hogy nyugdíjba vonult és minden nap érezzük is a hiányát, bár nem hagyott egészen magunkra, hiszen bármilyen kérdéssel fordulhatunk hozzá, most is készséggel segít. Sőt,továbbra is ott van a frontvonalba: ha például valaki megbetegedett és nincs elég teremőr, akkor önkéntesként ő jön be, hogy legyen valaki a palota bejáratánál, aki a vendégeket fogadja.
A visegrádi múzeum egy igazi kicsi-nagy múzeum. Kicsi, mert kevesen vagyunk és kevés pénzből gazdálkodtunk, de nagy mert nagy örökséget őrzünk,amit nagy hírnév és érdeklődés övez. Egy ilyen helyen csak olyan ember tud gyökeret verni, akinek a számára a munka nem csak kötelesség, hanem igazi elköteleződés. Márpedig Ildikó mély gyökeret eresztett a gazdag dunakanyari földbe, amely oly sok évszázad emlékeit rejti magában.
Egy vidéki múzeumban a gazdasági vezető mindig sokkal több gazdasági szakembernél, és ez Ildikóra különösen igaz. Évtizedeken át ő volt a múzeum lelke, amely működésben tartotta az intézményt. Figyelme mindenre és mindenkire kiterjedt. Tudta, hogy hol éget ki egy villanykörte, mikor kell megmetszeni egy gyümölcsfát, melyik vitrinről kellletörölni a port. Amikor felhívott, hogy átjön az irodámba a kb. ötven méterre lévő pénztártól, akkor volt, hogy egy órán át vártam rá, mert közben bejárta a palotát a pincétől a felső emeletig, a kerttől a kápolnáig és közbe megbeszélte az aktuális teendőket a portással, a karbantartóval, a teremőrrel, a régész kollégával, a kertésszel, a tárlatvezetővel és mindenki mással, akivel csak találkozott.
De mindeközben és mindezek előtt felügyelte a múzeum gazdálkodását, amely az ő irányítása alatt sohasem zárt negatív mérleggel. Úgy tartotta egyensúlyban a bevételeket és kiadásokat, hogy a kiállítások és rendezvények megfizethetőek maradjanak a kispénzű családoknak is, és emellett a legnehezebb időkben is legyen forrás a szakmai munkákra: ásatásokra, restaurálásra, kiállításokra, kiadványokra, kulturális programokra. Mert az volt az elve, hogy a múzeum éppen ezekért van. Az egytelen célunk a ránk bízott kulturális értékek megőrzése és közkinccsé tétele, minden más csak eszköz ennek a célnak az érdekében.
Ildikó mindig a köz érdekében dolgozott, akár közalkalmazottnak neveztek minket akár nem. Mindig a köz érdekét helyezte mindenki érdeke, elsősorban a saját személyes érdekei elé. Az ő esetében – csakúgy mint mindannyiunk, múzeum dolgozók esetében – a ránk bízott közérdek, annak a felmérhetetlen értékű szellemi és anyagi örökségnek a megőrzése és kamatoztatása, amit múlt korok nemzedékei halmoztak fel és hagytak ránk. Ez olyan felelősséget terhel ránk, amihez nem könnyű méltóvá válni és maradni. Ám Ildikó elég erős volt, hogy megteremtse és megőrizze ezt a méltóságotönmagában. Ehhez pedig az az elementáriskíváncsiság adott neki erőt, amivel a történelem felé fordult. Számára a múzeumi munka szenvedély, maga a nagy kaland volt, úgy ahogy minden igaz muzeológusnak az. És éppen ezért akarta személyesen is átélni a múzeum életének minden rezdülését. Számára munkaidő nem napi nyolc óra volt, hanem az egész élete.
Pedig nem volt könnyű ez a múzeumi munka. Az 1990-es évek első felében pályázati forrásokból finanszíroztuk a palota évtizedekkel elmaradt tudományos kutatását, aminek az adminisztrációja mind őt terhelte. Ennek sikere ahhoz vezetett, hogy 1996 és 2010 között megindulhatott a palota rekonstrukciója. A párhuzamosan folyó ásatások, restaurálás, építkezés végletekig igénybe vette mindannyiunk erejét, de a lenehezebb része mindennek – a beruházások gazdasági ügyintézése – mégis Ildikó vállaira nehezedett. 2011-től elfogyott a pénz és leálltak a fejlesztések, de ez semmivel sem csökkentette, sőt inkább növelte a munkájának terheit, hiszen így a forrásokat is nekünk kellet előteremteni a jelentősen megnövekedett területű és látogatószámú, ugyanakkor lecsökkentett dolgozói létszámú múzeum működéshez. Ehhez új, gazdálkodói szemléletű magatartásra volt szükség: az újonnan megindított múzeumpedagógiai programok, hagyományörző rendezvények, külső helyszíneken végzett ásatások sok bevételt, de még több munkát hoztak. Így a múzeum bevételei soha nem látott magasságba emelkedtek. Ennek hála a csökkenő állami támogatások mellet is megőrizhette a visegrádi múzeum az új eredményeket hozó, folyamatosan fejlődő tudományos műhely, és a látogatóknak mindig újdonságokat és izgalmas kulturális eseményeket kínáló sokszínű kiállítóhely és rendezvényhelyszín szerepét.
Az utóbbi évek újabb éles fordulatot hoztak az életünkben, és talán Ildikó is úgy érezhette, hogy már nincs szükség a tapasztalatára és hozzáértésére, pedig valójában soha nem volt nagyobb szükség a múzeumban arra a magatartásra és azokra az erényekre, amelyek őt jellemezték az elmúlt egyharmad évszázadban.
Most, mikor a Magyar Nemzeti Múzeum közössége nevében köszönetet mondunk neki 34 éves múzeumi munkájáért, példaképként is állítjuk őt és mindazt,amit ő képviselt egy újjáépülő Nemzeti Múzeum dolgozói és vezetői elé.
Buzás Gergely
