Sorsdöntő napok: egy csata után feladta a király
Categories: Aktualitások,Cikkek
Az 1241. április 11-én vívott muhi csata egyike a magyar történelem legfontosabb és legmeghatározóbb ütközeteinek. Bár a hatásai rövid és hosszú távon is drámaiak voltak, Visegrád a mongol inváziónak köszönheti újjászületését.
Bár IV. Béla király már évekkel korábban tudott róla, hogy a szinte robbanásszerűen növekvő mongol birodalom Európa keleti fele, s így a magyar királyság leigázását tervezi, sőt maguk a hódítók is igyekeztek felvenni a kapcsolatot vele, az 1241 elején bekövetkezett támadás szinte készületlenül érte az országot. Bár a Vereckei hágónál igyekeztek megállítani a mongolok fő csapattestét, a nádor vezette kis létszámú haderőt elsöpörték Batu kán erői, amelyek előtt ezzel megnyílt az ország, hiszen néhány nappal később, március 17-én már felégették Vácot. Ezután visszahúzódtak a Sajó vonaláig és ott várták be a magyar ellencsapást.
Sajnos a magyar uralkodói elit nem sokkal ezelőtt veszett össze a kunokkal, akik legalább ismerték a mongolok taktikáját és könnyűlovasaikkal talán reagálni is tudtak rá, így a IV. Béla vezette sereg rossz esélyekkel vonult keletre, hogy megállítsa a kán hadseregét. A király ráadásul roppan ügyetlen hadvezérnek bizonyult, hiszen úgy sikerült tábort verniük, hogy az csapdának bizonyult a magyar hadsereg számára, s többségüket nem is valódi tusában, hanem a sátrak közé szorulva, vagy menekülés közben mészárolták le. Ugyanakkor a mongolok „verhetőek” lettek volna, amit bizonyít, hogy Kálmán herceg (IV. Béla öccse) majdnem meghátrálásra kényszerítette őket a Sajó hídjánál, vagy révjénél, s feltehetően leginkább azért kellett visszavonulnia, mert a király nem küldött a segítségére csapatokat. Béla feltehetően már a csata során kétségbeesett a rettegéstől és ez a kétségbeesés jellemezte az ezt követő egy évet is, amely során nagy kört leírva előbb észak felé menekült, majd a nyugati határon, azt követően Zágrábban, végül a Dalmát tengerparton igyekezett menedéket találni. Ez idő alatt semmiféle ellenállás megszervezésére nem tett kísérletet, az ország teljesen ki volt szolgáltatva a mongolok (és a hozzájuk csatlakozó, a források szerint a mongoloknál is rosszabb magyarok) kénye kedvének, s még ha volt is helyenként ellenállás, azt nem fogta össze senki.
Az országos pusztulás mértékét pontosan nem ismerjük, voltak területek, amelyek szinte elnéptelenedtek, különösen azért, mert az erdőkbe, mocsarakba rejtőzött lakosságnak egy idő után elő kellett jönnie és így a mongolok karjába sétáltak. Ugyanakkor sok korabeli várat nem vettek be a tatárok, akik a Dunán átkelve leginkább IV. Béla elfogására törekedtek.
Nem találjuk a pusztításnak nyomát Visegrádon sem – amely ekkor még a már lehanyatlott jelentőségű, ám lakott és használt Sibrik-dombi erődöt jelentette. A lakosság feltehetően visszahúzódott a Pilisbe, így a tatár csapatok, ha be is jutottak a falak közé, nem találtak pusztítani valót.
Furcsamód mégis ennek lett a következménye, hogy az elkövetkező években elenyésztek a Sibrik-dombi erőd falai. Visegrádon Mária-királyné vagyonából kezdtek jelentős erődítési munkálatokba, amelynek eredményeképpen a ma Salamon-toronyként ismert lakótorony is felépült az alsóvárral együtt. Ide hordták át a Sibrik-dombi erőd köveit, hogy olyan erősséget építsenek, amely képes a mongolok következő rohamának ellenállni. Az 1241-42-es támadáshoz mérhető erővel a tatárok többé nem törtek ugyan az országra, de a lakótorony és vele Visegrád mind komolyabb királyi székhellyé nőtte ki magát az elkövetkező évszázadokban.