<>

Üdvözöljük a királyi palotában

Bővebben

Élmény a csoport minden tagjának

Bővebben

Program az egész családnak

Bővebben

A tökéletes helyszín

Bővebben

Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum gyűjteményéből: 18. századi kegytárgyak

Categories: Aktualitások,Cikkek

Visegrád központjában, a Rév utcábanálló Áprily Lajos Általános Iskola épülete a 14. század óta jelentős átalakításokkal szinte folyamatos használatban van: a késő középkorban lakóház, majd a 17-18. század fordulójától templom, az 1780-as évek végétől pedig máig iskola. Közvetlen környezete és udvara régóta nyilvántartott régészeti lelőhely; az 1950-es évektől napjainkig folyó feltárások, leletmentések alapján ismert, hogy ez a terület a késő középkori Visegrád egyik központi, sűrűn lakott és beépült része volt. A török hódoltság kora után a 17-18. század fordulóján az akkor már csaknem kétszáz éve lakatlan városba főleg katolikus német és magyar telepesek költöztek, akik az első, Keresztelő Szent János templomot a mai iskola telkén egy romosan álló középkori lakóházból alakították ki. Mellette feküdt a temető, amelyet a 18. század utolsó harmadáig használtak. A történeti és topográfiai forrásadatok, valamint a területen folyt ásatások alapján nem csak a templom építéstörténetét és periódusait vázolhatjuk fel, hanem a sírmező kiterjedését, rétegződését, használatának pontos korát is. A temetkezési rítusok és a csaknem 200 feltárt sírból napvilágot látott kiemelkedően gazdag leletanyag révén ugyanakkor bepillantást nyerhetünk a 18. századi visegrádi telepesek anyagi-és tárgykultúrájába, áttételesen hitvilágába és szokásaiba is.

Az elhunytakat a keresztény temetkezési szokásoknak megfelelően minden esetben hanyatt, nyújtott testhelyzetben, a mellkason vagy a medencén keresztbe kulcsolt kezekkel koporsóban temették el; ez utóbbiak maradványai gyakran igen jó állapotban maradtak meg. Sírmellékletekként ruhatartozékok (francia kapcsok, gombok, csatok), ékszerek (üveggyöngyök, fülbevalók, gyűrűk), pénzérmék (I. Lipót és Mária Terézia uralkodása alatt vert duariusok és krajcárok), valamint baj- vagy rontáselhárító céllal elhelyezett vas tárgyak (patkó, olló) egyaránt előkerültek. A mellékletek legnagyobb csoportját azonban a különféle szakrális emlékek, kegytárgyak (kegyérmék, keresztek, rózsafüzérek, szentképek stb.) adják.

A kegyérmék olyan vallásos ábrázolást hordozó medálok, amelyek az egyházi áldással együtt segítő kegyelmet közvetítettek a tulajdonosuknak. A változatos alakú, méretű és anyagú érmék a középkori zarándokjelvények szerepét vették át már a 16. századtól kezdve, de igazi elterjedésük a 18. századra tehető. A rózsafüzérre kapcsolt, nyakban, ruhán, kalapon is hordott érmék emléktárgyak voltak, amelyek a kegyhelyekre irányuló zarándoklatok révén a különböző szentek tiszteletét is népszerűsítették. Emellett varázserőt, mágikus hatást is tulajdonítottak az amuletteknek, például védelmet a különböző kísértések, szerencsétlenségek, vagy egyes betegségek (pestis és kolera) ellen.

A visegrádi temető sírjaiban talált kegyérmék leggyakrabban a halottak kezére fűzött rózsafüzérekre lehettek akasztva, erre utal ’in situ’ helyzetük is; többnyire a csontvázak csuklója, alkarja környékén kerültek elő. Az átlagosan 2-5 cm magasságú ovális, kerek vagy többszögletű, függesztőfüllel ellátott réz és bronz érméken változatos ábrázolásokkal találkozhatunk. Így Krisztus, Szűz Mária, a Szentháromság mellett feltűnnek különböző szentalakok, (Szent Benedek, Loyolai Szent Ignác, Nepomuki Szent János stb.), kegyhelyek, templomok, kegyszobrok (Mariazell, Sonntagberg stb.) képei, vallásos társulatok (ún. konfraternitások) jelvényei és jelmondatai, fohászok, imák, ördögűző (exorcista) szövegek formulái. Gyakoriak a szentek életéhez vagy vértanúságáhozkötődő szimbólumok (sugaras dicsfény, angyalok, gyertya, könyv, pásztorbot, kehely, holló, kígyó, sárkány, szív, stb,) is.

Külön említést érdemel egy Szent Venáncot (latin névalakjában Venantius) ábrázoló érem. A középkori Magyarországon teljesen ismeretlen, az itáliai Camerino patrónusaként népszerű fiatal római katonaszent Decius császár uralkodása idején a 3. században szenvedett vértanúságot. Ifjú lovagként, zászlóval vagy lándzsával, vértben ábrázolták, így jelenik meg a kegyérmén is. Tisztelete hazánkban csak a 18. századtól jellemző,alakja elvétve néhány szoborkompozíció részeként ismeretes, például Lövőn és Sopronban. Az 1750-es évek végén épült, a váci Gombás-patakon átívelő hídszentjei között is ott található Venáncnak, mint a vadászok (venator) védőszentjének szobra.

Egy másik kegyérem előlapján felirata szerint (BEATA MARIA OETTINGENSIS) az öttingeni kegyszobrot (Máriát a Kisjézussal, kezében jogarral) fedezhetjük fel, míg a hátlapon SACRA CAPELLA („szent kápolna”) felirat alatt a kegyhely templomát. Altötting (Bajorország) a 17-18. században az itáliai Loretóhoz, vagy az ausztriai Mariazellhez hasonló jelentőségű búcsújáró helynek számított; szerepét idővel egyre inkább az utóbbi vette át. A település Mária-kegytemplománakelőzménye egy, a 8. században emelt nyolcszögletű keresztelőkápolna (Gnadenkapelle) volt. A 15. század végén csodás események hatására (1489-ben egy vízbe fulladt és egy szénásszekér által elütött gyermek is feléledt a kápolna oltárán) bővítették templommá. Ettől az időponttól kezdveolyan hírnévnek örvendett, hogy minden évben zarándokok tömegei keresték fel, sőt több uralkodó testereklyéjét is a kegyhelyen helyezték el a 19. századig. A harmincéves háború katolikus hadvezére Tilly gróf a csaták előtt rendszeresen itt imádkozott és itt temették el, de megfordult a templomban Mária Terézia is. Könnyen elképzelhető, hogy a kápolnát és az annak Madonna-szobrát ábrázoló kegyérem egy Visegrádról Altöttingbe irányuló zarándoklat emléke lehet.

A szakrális mellékletek között külön kategóriát képeznek a rózsafüzérekre kapcsolt, Krisztust kiterjesztett karral, esetleg INRI-felirattal, glóriával, koponyával, egyéb mellékalakokkal ábrázolófeszületek (crux) és corpusok. Anyaguk többnyire réz, de ritkábban előfordult ón, illetve fém foglalatú, de fából készült példány is. Ezek a tárgyak a kegyérmékhez hasonlóan zömmel szintén a rózsafüzérek lezárásaként kerültek elő. Többszörösen összetett szerkezetű, különleges darabnak bizonyult egy mintegy 8 cm magasságú, fából készült, rézkeretbe foglalt kereszt, amelyen intarziakéntegy kisebb kereszt látható. A kereszt vízszintes és függőleges szárait körkörösen bemélyített furatokban gyöngyházberakással díszítették, amelyek közül már csak néhány maradt meg; ezek eredetileg szintén egy apró keresztet mintáztak meg. A lelet restaurálásakor kiderült az is, hogy a fa feszületet annak minden oldalán eredetileg díszítették; a réz keret által takart felületeken is gyöngyházberakás volt. Ennek alapján feltételezhető, hogy a keretbe foglalás csak később, a felfüggeszthetőség érdekében történt.

Párhuzamai-például a váci Fehérek templomának 18. századi kriptájából ismert darabok-alapján ez a darab szentföldi emlékként vagy búcsúajándékként kerülhetett Visegrádra. A gyöngyház-berakás alkalmazása az olajfa-kereszteken abban a korban elsősorban a jeruzsálemi ferencesekre (Szentföldi Ferences Kusztódia, Custodia Terræ Sanctæ) jellemző; ezek külön búcsúkiváltságokkal voltak felruházva, egyes példányok pápai áldással is rendelkeztek. A visegrádi kereszthez tartozó rózsafüzér egyik szeme csontból faragott koponyát ábrázolt, amely szintén gyakori a 18. században: Jézus megfeszítésének helyszínét jelképezi, amely egyben „az első ember”, Ádám temetési helye is, a „Koponya helye” (Kálvária, Golgota).

A kor vallási felfogásában a koponya (és egyéb szimbólumok, például eltört vagy kialudt gyertya, lábszárcsont, homokóra, ásó, kasza, kapa) emlékeztető a halálra, megkerülhetetlen végső arca a földi életnek. Nélkülözhetetlen eleme volt a 17. században divatba jött bölcselkedő csendéleteknek, az ún. vanitasoknak is.

Jellemzőnek tekinthetők még a rézfoglalatú, olvasón hordott, üveglapos többnyire Pietà-t ábrázoló papír szentképek; a Krisztus halálát és Mária keserűségét kifejező kompozíció a középkor végi áhítatformának, az úgynevezett devotio modernának egyik legegyetemesebb szimbóluma a barokk időszakban. Ebbe a lelettípusba sorolható egy nyakban hordott, szétnyitható réz és üveg kapszula is, amelyben összehajtott, színes képecskék tömbösödött maradványai feküdtek. Ez a tárgy minden bizonnyal egy breverl, (a latin littera brevis szóból) vagyis oltalomlevél lehetett.

Az országszerte fennmaradt hasonló emlékanyag alapján ezek a kegytárgyak négy oldalról összehajtogatott lapokból álltak, amelyen kiterítve többnyire nyolc különálló rézmetszetsor látható. A rézmetszetek szentalakokat ábrázoltak (segítő- és pestisszenteket, Mária-kegyhelyek kegyképeinek- és szobrainak másolatait, a gonoszt jelképező kígyón taposó Immaculata képét, stb.) valamint szent- és mágikus szövegeket, könyörgéseket, imákat, a Szentírás részleteit. Fontosak voltak a breverl-ekben az oltalmazó, segítő és bajelhárító keresztfajták (pl. Zakariás-kereszt) is. A védelmező és áldást közvetítő amulettek használata a német kultúrájú területeken a katolikusokra volt jellemző a 16. század vége és a 19. század eleje közé eső időszakban.

Egy sírban a koponya jobb oldalán egy tenyérnyi méretű, vékony rézkeretbe foglalt, elöl üveglappal, hátsó részén falemezzel fedett kép feküdt.

A restaurálás során a töredékes fa hátlapot sikerült egyben leválasztani; ekkor derült ki, hogy az egykori papírkép (talán egy rézmetszet) ugyan teljesen elpusztult, de a fa (és kis részben az üveg) nyomokban megőrizte rajzolatának negatívban megmaradt egyes részleteit. Így a hátlap belső felületén felfedezhető egy koronás, lehunyt szemű arc, egy redőzött palást részlete, míg alul keretbe foglalt felirattöredék látható.

A kép valószínűleg szintén egy Pietà-ábrázolás lehetett; a halott Krisztust karjaiban tartó Szűz Máriát ábrázoló képtípus előképe a fentebb említett ikonográfiai jellemzők alapján talán a felvidéki Sasvár (Šaštín) kegyszobra, vagy annak valamelyik, a korszakban igen elterjedt variánsa lehetett.

A kegyérmek, keresztek, kisebb keretbe foglalt képecskék döntő többségét olvasókra vagy rózsafüzérekre (paternoster, rosarium) kapcsolták.

A keleti eredetű – más vallásokban sem ismeretlen – imaszámláló eszközt Magyarországon domonkos szerzetesek terjesztették el a 13. századtól. A későbbiekben a vele végzett ájtatosságoktól függően több különböző típusa is kialakult. A középkorban az egyháziak, de gyakran a laikusok körében is a viselet részévé vált, például övre vagy nyakba akasztva hordták. A kora újkortól inkább a vasárnapi templomba menetelkor a kézre vagy az imakönyvre fűzték. A leggyakrabban csontból, fából, növényi magvakból esztergált, ritkábban üveggyöngyből, esetleg féldrágakövekből iparszerűen, műhelyekben készült zsinórra fűzött olvasókhoz liturgikus szerepük mellett babonás szokások is társultak; például bajelhárítóként a csecsemő pólyakötőjébe helyezték, vagy a kilincsre akasztották. Mint a visegrádi barokk kori temető feltárásakor is kiderült, gyakran halotti mellékletként temették el az elhunytakkal.

Kováts István

Ajánlott irodalom:

Barna Gábor: A rózsafüzér mint imaszámláló eszköz. In: Lélek és élet. Ünnepi kötet S. Lackovits Emőke tiszteletére. Veszprém, 2006, 11-21.

Bálint Sándor-Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, Szent István társulat, 1994.

Buzás Gergely – Gróf Péter – Gróh Dániel – Kováts István: Középkori településmaradványok, 18. századi plébániatemplom és temetőrészlet a visegrádi Rév utcából. In: Folia Archaeologia 52. (2005–2006) 251–287.

Kováts István: 18. századi temető Visegrád központjából (Magyar Régészet Online Magazin, 2013.ősz. (http://www.magyarregeszet.hu/wp-content/uploads/2013/10/Kovats_13O.pdf)

Kováts István – Szőke Mátyás: Visegrád 18. századi egyházi emlékei. Várak Kastélyok Templomok Évkönyv 2015, 46-50.

Kováts István: Kutatások a visegrádi 18. századi templom és temető területén. Várak Kastélyok Templomok Évkönyv 2018, 80-85.

Lepold Antal: Az Esztergomi Keresztény Múzeum kegyérmei és történeti érmei. Esztergom, Hunnia Könyvnyomdavállalat, 1930.

Reich Szabina: Kora újkori kegyérmék. In: Ethnographia 129/2018. 2. sz. 641-676.

S. Lackovits Emőke: Egy 18. századi oltalomlevél azaz breverl. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében 8. Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 2013, 463-480.

Sólymos Szilveszter: Kegyérmek Pannonhalmán. Kuncze Leó bencés gyűjtése. A pannonhalmi Szent Gellért Kollégium Könyvei 12. Pannonhalma, 2002.

Fotó: Boruzs Katalin, Grósz Zsuzsanna

Restaurátor: Grósz Zsuzsanna

«

»